Gimnázium 80 fotókiállítás

„Kilencedikben, lámpaoltás után egyik osztálytársunk az éjszakai csöndben betette a »Szia, Kata vagyok, van még egy Pepsid?« című és szövegű reklámot, amely jókora derültséget okozott a teljes háló körében. Akkor jöttünk rá, hogy mekkora jó dolog a közös háló, és hogy az egész osztály együtt van, és talán erről az alapról indult el a közösségünk.”

2020. október 10-én szombaton 16.30-kor nyílt meg a fotókiállítás iskolánk 80. tanéve alkalmából a Gimnáziumi Galériában, amely az 1939/40 és 2019/20 között végzett évfolyamokból egy-egy véletlenszerűen kiválasztott öregdiák portréiból áll. A kiállítást a Díszterem előterében Virágvölgyi István nyitotta meg. Fotográfusok: Rácmolnár Milán, Hirling Bálint, Ivándi-Szabó Balázs

A kiállítást reményeink szerint a 2021-es Bencés Diáknapon újra megnyithatjuk öregdiákjaink számára is.


GIMNÁZIUM 80

Én, te, ők, mi

„Kezünk munkáját tedd maradandóvá!” (90. zsoltár)

Nyolcvan év nem is olyan nagy idő. Épp átéri még egy emberi élet. Még minden évfolyamból épp él valaki. Utolsó pillanat, hogy elkapjuk a pillanatot, rögzítsük állóképbe az időt, megállítsuk a futószalagot.

Hetvenegyen vannak rajta a sorozaton, hetvenegy portré szériában. Sok különböző arc, sors, tekintet, barázda. Hétköznapi, mondjuk keddi ruhában. Legtöbbjüket nem ismerjük, sőt, ők sem ismerik egymást. Idegennek mégsem mondanánk őket.

Random öregfiúk, plusz egy örökifjú lány, találomra szúrtuk ki őket a nagy adatbázisból. Hogy ne vezesse szubjektivitás vagy elfogultság a kezünket. Lehet köztük fenegyerek, örökös lázadó, de lehet köztük évfolyamelső is. Lehet köztük, aki nem itt kezdte, de van olyan is, aki nem itt fejezte be. Mint Lovrencsics vagy Frimpong azon a bizonyos focimeccsen. Nem feltétlen csupa jó fiú.

Talán magunkra ismerhetünk az arcukon. Jé, ilyenek voltunk huszonhét évesen, vagy majd ilyenek leszünk hetvenkét évesen. Az ő arcuk a mi arcunk. Maszk nélkül látszik minden. Az egyik inkább én vagyok, a másik meg nem annyira. Vagy akár, ilyen szeretnék lenni, olyan nem nagyon.

Látni, hogy múlik az idő, lép előre évről évre, lineárisan. Egybe látni azt, hogy hogy néz ki a komoly, felnőtt élet. Mi vár az érettségi után. Milyen az, amikor már nem bencés diák az ember. Amikor már abból él. Itt születnek a gyerekek, itt halnak meg a szüleink, jaj, itt az első osztálytársunk, itt fáradunk el nagyon, itt jönnek az unokák, itt már csak tízen vagyunk az osztályból. Mivé lesz az iskola négy-hat, sőt, épp most ne felejtsük, nyolc éve megsokszorozódva a következő mondjuk hatvan évben.

A képeken, az arcok mögött, a háttérben óvatosan bújik meg fizikai valójában az iskola, az épület. Nem hivalkodó a kulissza. Itthon vagyunk, otthonos környezetben, ismerős falak előtt.

És akik a falak mögött vannak, akik végképp nem vehetők ki a képeken, de mégis odaképzeljük őket. Bencés atyák, akik ezt az egészet kitalálták nekünk, fontos tanáraink, akik működtetik és átörökítik. Folyamatosan megújítják, hogy mi itt ugyanazt az örök újdonságot érezzük, mint ők 1939-ben, 51-ben, én 87-ben vagy mi 2012-ben, vagy akár majd te 2033-ban. Mindannyian, csupa jó fiúk.

Barcza István


Virágvölgyi Istvén nyitóbeszéde a Gimnázium 80 fotóprojekt bemutatásakor

„Egy portré! Mi lehet egyszerűbb és összetettebb, nyilvánvalóbb és mélyebb.”
– Charles Baudelaire

Amikor először leültünk Barcza Istvánnal és Konrád atyával, és István elmesélte a Gimnázium 80 fotóprojekt gondolatát nagyon megtetszett az ötlet, de szkeptikus voltam, hogy mind a hetvenegy végzett évfolyamból sikerül-e majd fotógép elé ültetni valakit. István nagyon magabiztos volt és amikor tovább erősködtem, akkor csak annyit mondott, hogy higgyem el, „a bencések mások, ott lesz mindenki”. Mivel itt állunk a megnyitón, jól látszik, hogy Istvánnak volt igaza, és úgy tűnik, hogy a bencések tényleg mások.

Azon töprengtem, hogy honnan táplálkozott István elsöprő önbizalma, és a választ az idei ballagáson elhangzott nagy horderejű beszédben találtam meg. Most nem arra a beszédre gondolok, bár az is nagyon erős volt, hanem Albin atya búcsúztatójára, amiben arról beszélt, hogy a rítusokon keresztül hogyan mutatkozik meg a hagyomány. Érzékletes példát hozott egy képzeletbeli történettel, amiben egy bencés öregdiák 70 évvel a ballagása után visszatér Pannonhalmára, szembe találkozik egy számára ismeretlen szerzetessel és ha így köszön: Laudetur Iesus Christus!, akkor érkezik majd a jól ismert válasz: In aeternum, amen! egy mosoly kíséretében. Számomra ebből a példából vált világossá, hogy akik itt töltötték diákéveiket, azok nem csak egy baráti társaság, nem csak egy osztály, nem csak egy iskola közösségébe tartoznak, hanem egy nagyobb hagyományba eresztenek gyökeret. Ez a hagyomány pedig van olyan erős, hogy az érettségi után 40-50-60 évvel is fontosnak tartsák, hogy egy ilyen lehetőségkor felmutassák, ennek a közösségnek a tagjai, ide tartoznak.

Érdemes arról is elgondolkozni, hogy miért pont egy fotóprojekttel emeli ki a 80. évfordulót az iskola. Lehetett volna nyolcvan fát ültetni az arborétumban, de bevéshették volna a négyezer öregdiák aláírását az iskola falába is. Azt hiszem, hogy a fotó egy olyan eszköz, amin keresztül – grafológiai előképzettség nélkül is – le tudjuk olvasni azokat a jegyeket a falon lévő portrékról ránk visszanéző arcokról, amelyek megmutatják, hogy milyen sokféle ez a közösség, mennyi különböző életút adatott a tagjainak. Egyúttal kiválóan alkalmas egy ilyen fotókollázs arra is, hogy a hasonlóságokat keressük a fényképeken és segítségével bejárjuk egy képzeletbeli bencés öregdiák életútját húsztól kilencvenig.

A valódi titka a portréfotónak pedig éppen ez, hogy engedhetünk annak az elemi vágynak – ami leginkább a mozgólépcsőn fog el bennünket –, hogy szemérmetlenül a másik ember arcába bámulhassunk. Úgy megmustrálhassunk valakit, ahogy azt a való életben valószínűleg soha nem tehetnénk meg. Erre pedig azért van módunk, mert ezek az emberek jól tudva, hogy fotóik a gimnázium folyosóján kiakasztva sokféle gondolatfolyam céltáblái lesznek majd, mégis tálcán kínálták fel magukat, arcukról leolvasható történetüket. Így jöhetett létre az a kollektív portré, amin lehetne a négyezerből bármelyik hetvenegy öregdiák, hiszen valójában nem külön-külön ábrázolja őket ez a képcsokor, hanem egy közösséget mutat be.

Idézetek az öregdiákokkal készült interjúkból

Pozsgai Zoltán (1951)

„Mint gyermek Pér és Pázmánd közt egy tanyán éltünk. Így amikor reggel kinyitottuk az ajtót ráláttunk Pannonhalmára. Láttam azt, amikor ez az iskola épült… Szamaras kordék vitték fel a hegyre a maltert, a téglát és a sódert.”

„A szüleim parasztemberek voltak. Nagy anyagi lehetőségeink nem voltak. A falusi iskolában a tanítóm azonban mindenképp ragaszkodott hozzá, hogy „ezzel a gyerekkel mindenképp kell csinálni valamit”. Végül úgymond magántanulóként készültem fel, tanítóm segítségével a felvételre. De később még így is nagyon kellett igyekeznem, hogy megálljam itt a helyem. A háború után, 1945-ben először környékbeli fiúkat vettek fel, őket részesítették előnyben. Nagyon szerencsésnek és boldognak éreztem magam. Pannonhalmának nagy szerepe van abban, hogy paraszti sorból indulva később osztályvezető főorvos lettem.”

Sója Szabolcs (1958)

„Hallottuk azt, hogy Budapesten felvonulások kezdődtek… 100 ezres tömegek gyülekeztek… Majdnem mindenkinek volt egy kis táskarádiója, illetve a portán lévő pedellusnak volt egy világvevő rádiója, és a porta mellett állva mi is hallgattuk a Szabad Európa Rádiót… Harmadik osztályos voltam akkor. A harmadik és negyedik osztályosok be voltak osztva őrségben a portára, hogy mindenkit figyelmeztessenek, ha katonák vagy netán gépesített alakulatok érkeznének. Torda Lajos bácsi volt a főportás, aki előtte és utána is sok évtizeden át szolgálta a rendet.”

„A faluban volt egy nagygyűlés, amin én nem vehettem részt, mert éppen őrségben voltam. Egyik iskolatársunk elszavalta a Nemzeti Dalt. A nagygyűlésen lévők annyira fellelkesültek, hogy elindultak Győrbe tüntetni. Forrai Botond atya történelmi tette volt, hogy az écsi vasútállomáson lebeszélte a diákokat arról, hogy elinduljanak. Azt mondta az ott lévőknek, hogy azért adták őket a szüleik Pannonhalmára, hogy „mi, atyák, neveljünk, tanítsunk titeket, és vigyázzunk rátok”

„Egy nappal korábban értem oda Pannonhalmára. Még nyár volt. Nem voltunk itt még sokan. Szabó Zerind atyával és Botond atyával találkoztam a kapuban. Kérdezték, hogy van-e kedvem futballozni. Lementünk hárman a pályára. Mindkettőjük azt kérte, hogy adjam nekik be fejre. Az egyik nagyon magas volt, a másik alacsony. De mindkettőnek a fejére tudtam varázsolni a labdát. Akkor azt mondták viccesen: „Na jó, te itt maradsz!”

Szilvási Sándor (1961)

„Sokszor hülyéskedtünk lefekvés után, beszélgettünk. Ezt az osztályfőnök nagyon nem szerette. Az atya bejött és azt mondta: „Jó, akkor holnap te felelsz!” Gondoltam magamban, hogy úgyis egyes lesz, mert addig fog kérdezgetni. Így is lett, sokáig kérdezett. Minden kivételt végigkérdezett latinból. De a végén ötöst kaptam.”

„Hallottuk, hogy a legjobb negyedikeseket politikai okokból nem veszik fel… Azon gondolkoztunk, hogy velünk mi lesz? Szerencsére 1963 után volt enyhülés, és nagy nehezen, de minket is felvettek. De főként azért lettek orvosok és mérnökök az osztálytársaim, mert oda inkább felvették őket, mint a jogra.”

„Itt nem középiskolai tanárok tanítottak. Az idősebb atyák igazából főiskolai tanárok voltak, és nem nagyon tudták először, hogy a középiskolás korosztállyal mit kezdjenek. De ez nem volt baj, mert annyi mindent megtanultunk tőlük, ami nem tartozott a középiskolai tananyagba. Például a földrajzot az a Vanyó Tihamér tanította, akinek több doktorátusa volt. Miért foglalkozott volna csak azzal, hogy hol folyik a Duna? Karsai Géza atya tanította a magyart. Ugyanő tanította Habsburg Ottót is állítólag. Domnanovich Ábel atya az oroszt. Gál Geláz a biológiát, aki olyan jóságos volt, hogy négyesnél rosszabb jegyet alig adott.”

Kőrös László (1977)

„Az osztályfőnököm páratlan ember volt, dr. Sulyok Elemér. Egyszer egymagam kotlottam a hálóban. Belépett Elemér atya, és megszólított: „Kőrös úr, a Bazilikában Lehotka Gábor Messiaen-darabokat játszik az orgonán.” Arra gondoltam, hogy „Hát, Isten éltesse mind a kettőt, engem ugyan nem érdekel!” Egy kis szünet elteltével ezt a gondolatomat kifejezésre is juttattam. Mire Elemér atya kissé kajánul elmosolyodott, és azt mondta, hogy „Csakhogy ez magának kötelező, Kőrös úr!” Szóval ő erre is figyelt.”

„Az, hogy valaki mekkora hajat növeszt, abba az atyák nem szóltak bele. Én már a felvételinél megütköztem azon, hogy a negyedikeseknek félre kellett fogniuk a hajukat evés közben, olyan hosszú volt.. Az, hogy valaki rockzenét hallgat, és farmer nadrágot hord, az senkit nem zavart. Egyszer kijött egy állami utasítás, hogy iskolaköpenyt kell hordani. Ebből az lett, hogy egy nap erejéig mindenki felvett valami iskolaköpenyhez hasonló ruhadarabot. De például valaki egy művezető kék köpenyt, más pedig hentes ruhát vett fel. Na, ehelyett, inkább jobbnak látták az atyák, ha nincs iskolaköpeny. Itt az iskola falain belül sok mindenben szabadabbak voltunk, mint odakint, más dolgokban persze ez nem volt igaz.”

Molnár Károly (1987)

„Azt gondolom, hogy Pannonhalma akkor hat egészségesen valakire, hogyha a lelkiséget és a tanulást, a tudományokat egyensúlyban tudja tartani, egyaránt tud mindkettőre figyelni. Nekem úgy érzem, ez sikerült, és ez akkor nagyon előremutató volt.”

„Tulajdonképpen első találkozásom a politikai rendszer agóniájával szintén Pannonhalmához köthető. 1982. november 10-én Szent Márton ünnepének előestéjén érkeztünk meg általános iskolai osztálytársammal egy nógrádi kis faluból a gimnáziumi felvételire, ami másnap volt. És aznap este jött a hír, hogy meghalt Brezsnyev. Na tessék – gondoltam – ennek is akkor kellett történnie, mikor én megérkezem a hegyre.”

Kemény Gábor (1998)

„Az első év végén lehetett jelentkezni pakoló embernek. Ez azt jelentette, hogy szét kellett kapni az egész iskolát. Segítettünk minden bútort kihordani és elbontani. Ekkor kezdődött a nagy felújítás, hogy minden szép legyen a pápa látogatására. De a felújítás nem fejeződött be – így jött a hír, hogy az iskolát szeptemberben Tatán kezdjük. Ott ilyen tábori barakkokban laktunk. De ezek nem fűthető barakkok voltak, és nagyon hamar bejött a hideg idő. A hideg időre tekintettel aztán hamarosan két hét tanítási szünetet rendeltek el.”

„Mi az ami a pápalátogatásból legjobban megmaradt? A tudat, hogy a római pápával egy légtérben vagyok, de igazából nem láttam belőle semmit, hiszen ezen az eseményen mindenki ott akart lenni, aki élt és mozgott, ezért nyilván hatalmas volt a tömeg… Ministránsoknak is jelentkeztünk, de sajnos nem mi lettünk kisorsolva.”

„Ha Pannonhalmára gondolok, akkor megrohannak az emlékezetembe vésődött illatok, színek, beszélgetések, barátok, naplementék. Közhelyes, de tényleg úgy van, hogy erre a négy évre, a tizennyolc éves korom előtti évekre sokkal élesebben emlékszem, mint az azután következő évekre”

Osztályok képviselői

Horváth László, 2019, egyetemi hallgató

Mihálykó Kristóf, 2018, egyetemi hallgató

Csengei Zoltán József, 2017, egyetemi hallgató

Karvázy Ábel, 2016, mérnökhallgató

Sasvári Géza, 2015, orvostanhallgató

Kerekes Attila, 2014, joghallgató

Bönöczk Péter, 2013, egyetemi hallgató

Korpics Dániel, 2012, orvos

Feldhoffer Márton, 2011, közgazdász marketinges

Sötét Máté, 2010, szőlész-borász

Némethy Miklós, 2009, hídépítési helyszíni mérő

Klimas Marcel, 2008, tanár

Környei Miklós, 2007, tanácsadó

Kiss Balázs, 2006, mérnök

Vass Gergely, 2005, operatőr

Német Márton, 2004, vegyészmérnök

Adamovich Károly, 2003, borász, élelmiszermérnök

Szugyeczky Márton, 2002, közgazdász cégvezető

Horváth István, 2001, kutató mérnök

Pálffy-Józsa Kristóf, 2000, projektmenedzser

Hutás Péter Ákos, 1999, jogász

Kemény Gábor, 1998, közgazdász

Kása Zoltán Péter, 1997, közgazdász

Botos András, 1996, fogász

Kelemen Áron, 1995, bencés szerzetes

Matesz István, 1994, orvos

Papp Szabolcs, 1993, mérnök

Kováts György, 1992, orvos tanácsadó

Csehi Lóránt, 1991, építőmérnök

Péderi Attila, 1990, mérnök-informatikus

Hegedűs Imre, 1989, vegyész

Tavaszi Tamás, 1988, építész

Molnár Károly, 1987, tanár

Dudás Tamás, 1986, építőmérnök

Ignácz Árpád, 1985, IT tanácsadó

Princzinger László, 1984, építőmérnök

Knáb János, 1983, ügyvezető műszaki igazgató

Kovács Zoltán, 1982, gyógyszerész

Tóth Tibor, 1981, gépészmérnök

Robin László, 1980, színész

Oláh Imre, 1979, gyógypedagógus

Takács Imre, 1978, művészettörténész

Kőrös László, 1977, műfordító

Szakáll Attila, 1976, értékesítési munkatárs

Zsinkó Gábor, 1975, mezőgazdász

Kokas Géza, 1974, építőmérnök

Debrődy István, 1973, programozó matematikus

Takács Sándor, 1972, villamosmérnök

Mischinger Gábor, 1971, nyugdíjas egyetemi docens

Karger Kocsis Mihály, 1970, villamosmérnök

Németh Iván, 1969, építész

Pohl Tibor, 1968, orvos

Godzsa József, 1967, vegyészmérnök

Ferenczi Imre, 1966, villamosmérnök

Dely Dezső, 1965, üzletkötő

Tomka Péter, 1964, villamosmérnök

Visontai-Kovách Zoltán, 1963, nyugdíjas

Sója Kenéz, 1962, vegyész

Szilvási Sándor, 1961, nyugdíjas, közgazdás

Horváth Gábor, 1960, könyvtáros

Detre Ferenc, 1959, nyugdíjas gazdasági vezető

Hoffer Lajos, 1958, sebész orvos

Sója Szabolcs, 1958, orvos

Ruzsovits Mária Árpásy Endréné, 1957, nyugdíjas hivatalnok

Medgyessy Mihály, 1956, gépészmérnök

Wimmer Károly, 1955, közlekedésmérnök

Varga Lajos, 1954, orvos

Rédly Elemér, 1953, plébános, teológiai tanár

Mazgon Sándor, 1952, villamosmérnök

Pozsgai Zoltán, 1951, orvos

Bodroghközy László, 1948, mérnök

Szelle Zoltán, 1947, nyugdíjas

“nyilvánvalóvá vált, hogy hiányozni fog Pannonhalma, annak ellenére, hogy mennyit szidtuk”

“nem tudtam értékelni a szavait, de mostanra célokká váltak”

“az irodalom és kultúra megértéséenk és átélésének is szerepe volt”

“ha tehetném, újra kijárnám azt a négy évet, amit itt töltöttem”

“36 idegen 6 év után életreszóló barátságot kötött”

“előadás után köztársasági elnöki kegyelmet kértem és kaptam a telefonomra”

“ők nyitottak meg számomra egy gondolkodásmódot”

“attól fogva többen előre köszöntek a folyosón”

“szokatlan módon a gimnáziumi évek alatt ismertem meg a feleségemet”

“szeretete tantárgya iránt megszeretette velem, később pedig motivált a pályaválasztásomban is”

“személyes szinten foglalkozott velünk, megtanított küzdeni”

“az ország vára liturgikus, szellemi és kulturális, közösségi értelemben is”

“sok lelki munkának és személyes beszélgetésnek szolgáltatott táptalajt”

“egy hely ahová mindig visszajöhetünk”

“akkor jöttünk rá, hogy mekkora jó dolog a közös háló”

“szerette magát szigorúnak és kérlelhetetlennek láttatni, de amikor tehette, mindig könyörületes volt”

“a tanulmányi versenyek pedig a tanterven túl pallérozhatták elménket, kreativitásunkat”

“a végén közösen énekeltünk egy szál gyertya pislogása mellett a könyvtár előtt”

“a tizennyolc éves korom előtti évekre sokkal élesebben emlékszem, mint az azután következő évekre”

“pápalátogatás a millenniumkor”

“a szabadság csak egy inerciarendszerben értelmezhető”

“séták, természet közelsége, egyszer még a Bakonyba is eljutottam”

“életre szóló világszemléletet tanultam”

“ne kössön feleslegesen kompromisszumokat”

“békességet, feltöltődés lehetőségét”

“a Bazilikában a kórusból megélt szentmisék egyértelműségét azóta is “visszavárom

“besegítő munka délutánonként, beszélgetések, magányos séták                          ”

“mélyen megérintett a lankás táj fölé magasodó épület”

“őrajta keresztül ért engem a legtöbb olyan élmény, ami valamilyen témában meghatározóvá vált a későbbi éveimben”

“sosem volt olyan közel az Isten, mint abban a meghitt korai imádságban”

“a kosárcsapat győri torna-győzelmében való részvétel”

“emberségre, önálló gondolkodásra tanított, a dolgok mögé nézni is igyekezett megtanítani”

“egyrészt apánk helyett apánk volt, másrészt megtanított gondolkodni”

“lelkiatyaként egész életre való “muníciót” kaptam tőle vezetői munkám során”

“sok fiatalt megszégyenítő kitartása mindig is példaértékű volt és lesz számomra”

“az atyák kitűnően tudták kezelni a kamasz fiúk őrültségeit”

” nyitottságot arra, ami most is megvan”

“sokat beszélgettünk, a történelmet élményszerűen tanította”

“az első vesperás szeptemberben a bazilikában”

“mindent tudott és mindenre képes volt, amire nekem szükségem volt”

“példát adott nemes emberi tulajdonságokból”

“közvetlenségével már az első napokban jó hangulatot alakított ki”

“emberség, szeretet, odafigyelés”

“tánciskola után beszélgettünk a kapuban (lányokkal), és nem mentünk be vacsorára”

“nagy élmény volt számomra a különböző sportágakba való bekapcsolódás”

“lelki és baráti támogatás”

“névre szóló feladatok”

“úgy tartott bennünket egyenrangú félnek, hogy nyilvánvaló volt a szerepe”

“a tanítás, a bennünket körülvevő szeretet, a sport lehetősége”

“szigorú, de jó indulatú volt, a szünetben is követte diákjai sorsát”

“szertári anyagokból hagyta kikísérletezni az önműködően visszakapcsoló automata biztosítékot”

“belém plántálta a hitet, az egymás iránti szeretetet, magabiztosságot adott”

“személyiségem kialakulásának legfontosabb időszaka”

“óriási türelme volt hozzánk, mindent megbeszélhettünk vele”

“a legnehezebb kérdéseket tette fel, amire jól válaszoltam, és a végén 5-öst adott “büntetésből

” mindenkiből, még a gyengébbekből is megpróbálta a maximumot kihozni”

“a templomi drapériát megszerezte az általunk rendezett farsangi bálra”

“meghatározó élményem az első lelkigyakorlat volt, a csend, a nyugalom, az önmegismerés”

“mindkettőnek a fejére tudtam varázsolni a labdát”

“életem egyik legszebb időszaka volt, amikor ide jártam”

“éjjel kiszöktünk az épületből cseresznyézni, cseresznyét szedni a kertbe, nem buktunk le”

“második apám, bármilyen problémám volt, mindig készségesen segített”

“szabadságunkat tiszteletben tartva vezetett Isten szeretére”

“igazgató úr mögém állt, vállamra tette a kezét és szelíden mondta: Sanyi ne ijedj meg”

“továbbra is második otthonom”

“annyi szeretetet, törődést egy gyerek nem kap máshol”

“belépés 1939. év szeptember 2-án, nagyon jó érzés volt, ahogy fogadtak”

Archívum